facebook
Saját magam előzenekara voltam

Vujicsics és Söndörgő koncert Pécsett

 

Szeptember 14-én nagy hangulat volt a pécsi Sétatéren. A Pécsi Kulturális Központ szervezésében megrendezett Örökség Fesztivál – Pécsi Napok nagyszabású rendezvénysorozatán belül a Balkán Világzenei Fesztivál vendége volt a Vujicsics és a Söndörgő Együttes. A magyarországi délszláv népzenei hagyományok gyűjtését, ápolását és széleskörű tolmácsolását zászlajára tűző együtteseket nem kell a Folkmagazin olvasóinak bemutatnom. A Vujicsics Együttes által több mint 30 évvel ezelőtt elindított és immár generációkon át ívelő, a Söndörgő révén töretlenül továbbvitt, valójában felbecsülhetetlen jelentőségű tevékenység nyomán kijelenthető: a két együttes mára a világ legjelentősebb, autentikus délszláv népzenei hagyományokat megszólaltató formációja.
A festői környezet nem túlzás: a színpad a Székesegyház és a püspöki rezidencia és könyvtár által körülölelt gyönyörű téren állt, a négy kupolájának felújítását nemrég megélt, pompásan kivilágított dómmal szemben. A több szlávajkú nemzetiségnek (dráva menti horvátok, sokacok, bunyevácok, bosnyákok) is otthont adó Pécsett az efféle rendezvények igazán értő közönséget vonzanak. Nem volt hát különösen meglepő, hogy a tekintélyes méretű tér szépen megtelt mire a Vujicsics a színpadra lépett. Nekem erről nehéz elfogulatlanul írnom, hisz pécsi diákként vagy 20 évvel ezelőtt itt hallottam először az együttest és azóta is valahányszor meglátom és meghallom őket, az mindig pécsi képekkel, hangulatokkal társul. Számomra mindenképp, de körbetekintve, az arcokon látott kifejezésekből ítélve sok mindenki számára különlegesen szólt itt az együttes. A drávamenti, Bartók lejegyezte horvát dallamokat, mohácsi sokac tánc- és instrumentális dallamokat, pomáz környéki szerb dallamokat és magyar tamburazenét is magába foglaló repertoár megszólaltatásában hegedűsként Vizeli Balázst, dudásként pedig az egyben kiváló hangszerkészítő Végh Andort hívták segítségül. Az elragadó precizitással és autentikus tisztasággal megszólaló muzsikának mindig szerves része Eredics Gábor konferálása, mely azon túl, hogy fontos támpontot nyújt a közönség számára az elhangzott darabok keletkezésének, tájegységi behatárolásának illetve hangszeres megszólaltatásának módját illetően, rendszerint sziporkázó humorú is. Az együttest akár egyszer is hallott olvasó tudja, miről beszélek. Nem volt ez másként most sem és tudva azt, hogy az együttesnek is sokat jelentő Pécs még tán némi többletet is képes volt előcsalogatni, a közönség igazán lenyűgöző produkciónak tapsolhatott.
Ám ekkor még korántsem volt vége a délszláv utazásnak, annak a különleges élménynek, amit az ember bármely Balkán felé vezető útján átélhet megannyi dimenzióban (geográfia, folklorisztika, gasztronómia, vagy a nyelvi-lingvisztika-kavalkád), ezúttal a zene sajátos nyelvén. Következett a Söndörgő, ez az 1995-ben alakult együttes, akiknek az eddigi pályája, hát valljuk be, legalábbis több mint sejthető volt. A Vujicsics tagjai, mint példaképek, szülők, barátok és mesterek által mögéjük tartott hiteles és következetes háttér nehezen terelhette volna őket másfelé. Igen ám, de mikor ezek a fiatalok belekezdtek, az megint valami hihetetlenül lenyűgöző volt! Az ember őket hallgatva és nézve rögtön szembesül azzal, hogy ide más is kell: a mérhetetlen érdeklődés, az alázat, a kitartás az egymásra történő állandó odafigyelés és szeretet. Valóban, ezúttal is a zenei program felépülése alatt folytonosan az volt az érzésem, hogy ezt most már tényleg nem lehet fokozni, sem a dallamkincs, sem a virtuozitás, sem pedig a hangulat tekintetében. A koncert első felében horvát, szerb és magyar tamburazenét hallhattunk, utóbbi Herczku Ágnes nagyszerű énekhangjával kiegészülve. A bunyevác (bunjevacke igre), bosnyák és makedón (Kocovo oro) táncokat is felvonultató zenei blokkot emelte pazar színpadi látvánnyá a zenekar pécsi táncos barátainak (Bozsánovics Renáta és Anita, Sztanics Balázs, Tarnóczi Attila) szereplése, nem kis tetszést aratva. Elméláztam, hogy ez úgy jó, ahogy van, felülmúlhatatlan. Ekkor aztán berobbant a színpadra egy minden tekintetben különleges lény, szaxofonnal, és azonnal átvette a karmesteri teendőket, nem lehetett nem rá figyelni: King Ferus Mustafov, a makedón varázsló.
A Söndörgőnek, de Ferus Mustafovnak is különleges és gyümölcsöző a 2005 óta tartó együttműködés. Az egymásból merítkezés révén olyan zenei dimenziókba csalogatják egymást, ami a közönség számára is megismételhetetlen élményekkel szolgál. Ez a formáció azóta több rangos magyarországi helyszínen túl (MÜPA, Sziget Fesztivál) eljutott már Bécsbe, a kultikus helynek számító Sargfabrik-ba és legutóbb a nagy presztízsű londoni Queen Elisabeth Hallba is. A közös produkció számomra legnagyobb értéke és élménye (de talán többen is vagyunk ezzel így), hogy a Mustafov által gyerekkora óta hordozott ám az idők során óhatatlanul a változó igényekhez kommercializálódott dallamváltozatok és előadásmód visszaágyazódnak a Söndörgő autentikus hangzásvilágába, de olyan módon, hogy egy régi-új minőség teremtődik. És itt az új-on van a hangsúly, hiszen ez a zene a virtuozitásával, precíz pontosságával és erejével, a tökéletes színpadra ültetésével világszinvonalú, rendkívül figyelemfelkeltő és valmennyi generációhoz szóló. A minden pillanatban érzékelhető lüktetés, a Mustafov és a Söndörgő tagok közti intenzív kommunikáció igazi látványbeli élménnyé is fokozta a sziporkázó muzsikát. Az este végén még ültem egy darabig, megpórbáltam számba venni, újrapörgetni a lehetetlent, és óhatatlanul arra gondoltam, micsoda jó dolgunk van nekünk, nem lehet elégszer megköszönni!

S hogy lehet valaki saját maga előzenekara? Ezt Erdedics Áron konstatálta az esti nem mindennapi teljesítménye után, miután mindkét koncertet végigzenélte: a Söndörgő prímása immár a Vujicsics prímása is, mondhatni, összezárt pályáján egy szép kört, hogy aztán minden bizonnyal egy újat kezdjen rajzolni.
 
 
 
 
Henics Tamás