Az, hogy a Vujicsics Együttes 30 éves, csak apropó. Ráadásul nem is egészen pontosan annyi, attól függ, hogy honnan számítjuk. Valójában Eredics Gáborral akartunk beszélgetni, már csak azért is, mert sikeres bandák mögött érdekes emberek szoktak állni. Például meg akartam tőle kérdezni, hogy hol lehet így megtanulni játszani tamburán és harmonikán. - Kuvaitban! - vág a dolgok elé, de haladjunk sorjában.

- Igen régen, 1973-ban találkoztunk először, akkor lettünk mindketten orgonisták a Bartók Konziban. Az hogy egyáltalán foglalkozol népzenével, csak pár évvel később derült ki, amikor a TV közvetítette a "Ki mit tud" döntőjét. Mindenkinek igen komoly meglepetést szereztél, pedig a Vujicsics Együttes akkorra már néhány éve működött.

 - Titkoltam! Vidékről jöttem, különböző félelmekkel. Nem voltam benne biztos, hogy tanáraim egyáltalán jóváhagynák-e, és a társaim értetlenségétől is tartottam. Ez a fajta zenélés akkoriban még annyira sem volt elismert tevékenység, mint ma.

 - Végül igen nagy sikeretek volt, a Ki mit tudot meg is nyertétek. A középiskola után hogy sikerült eldönteni, hogyan tovább? Orgona, vagy tambura?

 - Nem volt ilyen gondom, eldöntötték azt helyettem. Mielőtt végeztem volna, a Zeneakadémia orgona tanszakára egyszerre vettek föl, ha jól emlékszem, legalább 5-7 embert, a rá következő egy-két évben aztán természetesen senkit, nem is indítottak tanszakot. Hangszeres népzenéből pedig nem volt, és azóta sincs semmilyen felsőfokú képzés. Úgyhogy inkább katonának mentem, igaz, ők hívtak is erősen. Utána kezdhettem el Pécsett az ének-népművelés szakot.

 - Utólag nem érzed az orgonálást szükségmegoldásnak, nem csak azért csináltad, mert népi hangszereken nem volt oktatás?

- Egyáltalán nem, ez akkor föl sem merült. A hangszertől egyébként is csak évekkel később sodródtam távolabb, és akkor sem csak azért, mert akkorra az együttes kezdett sikereket aratni. Volt egy olyan kézsérülésem is, ami után a tamburán sokkal több esélyem volt regenerálódni, mint orgonán. Az pedig, hogy a konzervatóriumban orgonistaként zeneszerzést is tanultunk, mindenképpen nagyon hasznos volt számomra. Nagyszerű tanáraink voltak. Sipos Éva szolfézs-óráit máig meghatározónak érzem.Így utólag a karvezetést inkább érzem érintőlegesnek, amit Pécsett tanultam, persze az is felértékelődött volna, ha maradhatok az orgonánál. Az ember élete alakul, nem tudhatja, hogy mire lesz később nagy szüksége.

 - Eddig csak kerülgettük. Szerinted miért nincs becsülete a hangszeres népzenének a népdallal szemben? Igaz, hogy Kodály fékezte az ilyen irányú munkákat?

 - Nem hiszem, hogy bármilyen tervszerűség, vagy "összeesküvés" lenne a háttérben. Annyit valóban kijelentett, hogy "a Magyar nem hangszerkedvelő nép". Kutatásaiknak abban a stádiumában ez tűnhetett igaznak, és persze az "éneklő nemzet"-ről szóló pedagógiai elképzeléseihez is ez illeszkedett jobban. A hangszeres népzene lejegyzése, kutatása sokáig jelentős lépéshátrányban is volt a népdalokéval szemben. A nagy lemaradás csak jóval később, Sárosi Bálint munkáival és a néptánckutatással látszik csökkenni.A felsőoktatásban a népzene amúgy is inkább az elemző kutatók terepe volt, és nem a pedagógusoké. Zeneszerzők foglalkoztak vele leginkább, ők értették meg legelőször, hogy milyen kincs van a kezükben. Amíg mondjuk a nagybajszú dudás játékát elemző mesternek van helye az egyetemen, addig maga a dudás nem odavaló. Ezt ideje már megoldani!

- Szóval akkor neked hol volt a tambura-egyetem?

- Mint mondtam, Kuvaitban. Kétszer fél évet töltöttünk ott, és egy szállodában zenéltünk minden nap. Kemény órákat. Tulajdonképpen nagyon nehéz időszak volt, de szakmailag rendkívül gyümölcsözőnek bizonyult. Rengeteget csiszolódott, és gazdaságosabb is lett a játékunk. Nem véletlen, hogy amikor később hazajöttünk, akkor vettük fel a legvirtuózabb lemezünket.

- Milyen repertoárt játszottatok? Ott is délszláv népzenét?

- Természetesen, bár volt egy-két kirándulásunk. A második alkalommal az éppen katonáskodó Borbély Misi helyett Nikola Parov jött velünk, és ő buzukit is hozott magával. Tehát egy-egy görög nótát is játszottunk, és hogy el ne felejtsem, egyszer-kétszer műsorzáró számként a "Strangers in the Night" is elhangzott a Vujicsics Együttes előadásában, tamburazenekaron. Ezen ők is, mi is jól szórakoztunk.

 - Az arabok hogyan fogadták a kólót?

 - Semmi gondjuk nem volt vele. Ráadásul mi elég sok macedón zenét is játszunk, az pedig majdhogynem ugyanaz a zenei világ, mint az övék. Nagyon lelkesek tudtak lenni, kurjongattak, pörgették a fejük fölött az olvasóikat...Szívesen emlékszem vissza, bár azt jobb lenne elfelejteni, hogy hogyan nézhettünk ki, amikor az iszlám törvények alatt élő országból, több hónap után először keveredtünk olyan helyre, ahol sört is lehetett kapni.

 - Nem ment rá a barátság a hosszú összezártságra?

- Sokan figyelmeztettek, sőt, előre legyintettek, amikor elmentünk. Mindenki biztos volt abban, hogy a zenekar ezt nem éli túl. De sikerült. Sőt. Természetesen mindenkinek megvan a saját külön pályafutása. Ezért akad egy-egy próba, egy-egy koncert, amin valaki nem tud részt venni, de ez mindig is így volt a katonaság, a tanulás évei alatt is. Így van ez már harminc éve. Most tartjuk az ünnepi koncertet a Nemzeti Hangversenyteremben, és ezen is sokan fellépnek velünk azok közül, akikkel valaha együtt játszottunk.

 - Említetted a privát pályafutást, te mivel foglalkoztál/foglalkozol?

- Sok minden belefért. Régóta dolgozom a Népművelési Intézetben, amit ma Magyar Művelődési Intézetnek hívnak. Dolgoztam a Rádióban a népzenei szerkesztőségnél, de különböző rádióműsorokat azóta is csinálok, például a Civil Rádiónak. Tényleg elég sok minden van a rovásomon.

 - És van még egy állásod. Nagyon szép, most újjáépült zeneiskolát igazgatsz Budakalászon. Melyik tevékenységedre vagy a legbüszkébb?

- Arra, hogy a legkisebb gyermekem és az unokám majdnem egyidősek.