Nyár végére az ember hozzászokik, sőt, talán már igényli is, hogy a zenei élményt ne a koncertek szokásos körülményei között, koncertteremben, öltönyben, pódiumon, nézőtéren kapja meg, hanem egy laza happening, valamiféle turistalátványosság keretében. Erre viszont nem igazán találom alkalmasnak az évközben favorizált műfajokat. Kamarazenét, de operát sem szívesen hallgatok szabadtéren, kihangosítva. Na de mi van a népzenével?

Sajnos a népzene sem könnyen találja meg autentikus környezetét. A "Repülj páva" versenyek gálahangversenyei, a vetélkedők, a reflektorok előtt vigyázban álló muzsikusok...Nem, nekünk valami más kell. De van-e még egyáltalán hiteles népzene? Muzsikálnak-e még valahol életük természetes részeként?

Persze, nem bonyolódtam volna ennyire bele, ha nem lenne igenlő a válasz: Vallási, vagy nemzeti kisebbségek között, ahol a zene része az önmeghatározásnak is! Ott egészen biztosan hallunk valami vidámat, élményszerűt.A délszláv népzenét szeretem, A Vujicsics együttest 25 éve ismerem és becsülöm, hogyne kaptam volna fel a fejem az augusztus 19-i Szerb búcsú hírére. Irány tehát Szentendre, és viszem a feleségem is! A hírverés nem nagy, de hát ez valahol természetes. Ez mégiscsak az ő ünnepük, ha nem is zártkörű, de bennsőséges esemény. Szerencsére volt, aki telefonon útbaigazítson.

"Gyertek négy órára a Preobrazsenszka templomhoz... Nem, nem betűzöm, majd nézd meg, hogy írják. Magyarul az Úr színeváltozását jelenti. Ez a HÉV végállomásától jó húsz perces séta, végig a rakparttal párhuzamos Bogdányi utcán. Ha a Batthyányi tértől a 15 órás járattal jöttök, akkor pontosak lesztek."

Oda is érünk, de a templomkertbe fagylalttal a kézben még nem merünk belépni. A kapu fölött nagyon szép aranyozott ikon, de egyelőre a parányi téren bámészkodunk. Hát persze, ez a nemrég felavatott Vujicsics Tihamér tér. Van emléktábla és díszkút is, egy vendéglő napernyős padjai, csevapcsicsa, plyeskavica, zsíroskenyér és sör. Nagyon kedves, tenyérnyi mediterrán hangulat. - És majdnem ugyanez a templomkertben. Bent a templomban már tart a vecsernye. Nagy a tömeg, nem könnyű közelebb férkőzni, pedig kiváncsiak vagyunk a férfikarra. Igazi, többszólamú pravoszláv egyházzenét énekelnek. Bolgár, és orosz kórusok hangfelvételein már hallottam nagyobb és tisztább hangokat is, de itt a templombelsőben, élő akusztikai viszonyok között ez így is igazán nagy élmény.

Az emberek még mindig jönnek, mi pedig idegenként nem akarunk tolakodni. Az Úr színeváltozására emlékező szertartás végére egy kicsit ki is szorulunk a kertbe. Sebaj, ott is a nagy a tömeg, és nekünk az is nagyon érdekes, hogy milyen barátságosak, és legfőképpen fesztelenek itt az emberek. Még sört is kínálnak - mi pedig fagyival nem mertünk ide belépni!?

Mint megtudjuk, van magyarázat: A szerbek a balkánon nagyon sokáig éltek török elnyomás alatt. A megszállók semmilyen gyülekezést nem néztek jó szemmel, de minden, ami a templomban - és a templomkertben - történt, az a tiszteletben tartott vallásgyakorlás része volt. Ami bent a templomban, magában az épületen történik, az azóta is szigorú rend szerint folyik - hiszen ortodoxokról van szó, de a kert lett a terepe szinte minden más közösségi eseménynek, gyűlésnek és ünnepnek.

A szertartás után, a templomból kiáradó tömegnek eszébe sem jut hazamenni. Egy pópától én is kapok pár szem szőlőt, sőt használati utasítást is: "Ez szentelt szőlő, de a csutkát ki szabad dobni!". Egy bácsi pedig hatalmas tálcán hordja körbe a borospoharakat. Mindenkit kínál, majd fordul a következőért. (Két óra elteltével még mindig szorgoskodik. Úgy tűnik, itt senkinek sem árt, de egy gyanúsan jókedvű bácsi már nem kap.)Közben pedig előkerülnek a hangszerek is.

Úgy látom ez nem a Vujicsics Együttes.Vannak itt a Söndörgőből, talán máshonnan is, beszáll aki ráér. Most négy harmonikás is akad, de van törzstag, aki nem tudott eljönni. Egy perc alatt egyeztetnek, ki milyen hangszeren játsszon, hogy meglegyen az egyensúly. Gondolom nem régóta tag az a tíz év körüli srác sem, aki elképesztő virtuozitással játssza, furulyázza a "soknyolcados" dallamokat. (Megkérdeztem, Eredics Salamonnak hívják.) Az anyanyelvükön beszélnek, a mostani "fellépés" előtt nincs szükség összpróbára. Káprázatosan érzik egymást, bár sok az improvizatív elem, és időnként egymást is meglepik. Nem hiszem, hogy sokan észrevették volna rajtam kívül, hogy amikor az egyik harmonikás kacsintva egy motívum-záró dallammenetben három hang kis késleltetésével egyfajta jazz off-beatre vetemedett, a másik szintén a szeme villanásával, de vigyorogva utasította rendre. Szóval nemcsak érzik, hanem értik és élvezik is egymást.Aztán a többit már én sem láttam közelről, mert egyre többen táncolták a kólót, egyre szélesebb köröket fonva a zenészek köré.

Nem könnyen fáradnak, vége-hossza nincs a mulatságnak. Hét óra körül még átvonulnak Szentendre főterére, hogy az egész várost bevonják a táncba, majd mindenki vissza, hogy aztán a Vujicsics téren zenéljenek tovább hajnalig.

Mi is szívesen maradnánk, de ha el akarjuk érni legalább az utolsó HÉV-et, akkor tíz, fél tizenegy körül el kell szakadnunk. Ahogy sétálunk a szentendrei éjszakában, a zene lassan halkul mögöttünk, de a hatása még másnap is tart. Otthon aztán elővesszük az együttes lemezeit...