BÚCSÚZÁS
)
Feketébe öltözött embertömeg az öreg szamárhegyi református temető zölddel buján benőtt bokrai között. A délutáni eső is abbahagyta már és három órára a nap is kisütött, mintha tudatosan tette volna, hogy nyugalmat biztosítson a búcsúztatásnak. Kétszáznyian gyülekeztek, kerestek maguknak helyet a szűknek bizonyuló temetőkapu környékén azok, akik azért jöttek, hogy végső búcsút vegyenek Győri Karcsitól. Kemény arcú meglett sorsú férfiak, ellágyult tekintetű ifjak, maguk elé meredő ötvenen túliak, így együtt olyan kép, mintha csak férfiak lennének ebben a városban. Pedig itt vannak asszonyaink is, csak ilyenkor mintha kisebbek lennének, mert a feketék kemény sziluettjei férfias árnyakként töltik ki a sírok közti tereket. Lassan csendben a méltóságot nem akarván sérteni mozog mindenki. Lassan lépked, nehogy valaki végső nyughelyét tapodja le óvatlanul.Félszáz zenész, közöttük a régi társak, Vujicsics és Söndörgő tagjai, barátok, volt kollégák majd mindannyian itt vannak.
)
Meghatott, de leginkább magába forduló önmagának is választ-kereső és az egyes ember jövője végességével szembenézést kereső arcok merednek maguk elé vagy egy-egy fix pontra, mintha ez valamiféle kapaszkodó lenne az életbe. A református tiszteletes visszafogottan és segítőn irányítja, vezeti a búcsúztatást, hangja nyugodt, vállaló. Gondolom előre megbeszélt, ökomenikus jelleget ad a szertartásnak, mert hát most egy, a délszláv zenét művelő, tanító embertől búcsúzik a sokféle identitású gyászoló közönség. Közöttük katolikusok, ortodoxok, más vallásúak éppen úgy, mint természetesen Kálvin János hitvallását valló család és közösség is. Kényes, de felemelő is a helyzet, mert szinte érzékelni a gyászban a sokfelől és sokféleképpen megnyilvánuló szeretet saját Isten-képeit.)
Először a fiatal és idősebb tamburások lassú csendes hangjai mesélnek a gyászról, hogy majd a hegedűkön sírjon a zene. A zenész kolléga magnóról méltató búcsúzó szavai. A tiszteletes az ige citátumára építve a miértről beszél, mert hát a pap legnehezebb és leginkább felemelő hivatása a miért örök emberi kérdésére adott válasza, s a többiek, a zene és az elfogódott Bokor Gyuri a Vujicsics zeneiskola igazgatója is a hogyant járja körbe ívesen, szépen, emberül. Kifejezően formálnak a magyar mondatok, hogy a szerb ortodox férfikórus inkább csak átérezhető méltóságában kapjon képre az ember a transzcendens világról.)
Az urna, oly sok virággal való beborítása után, amikor az utcára lépünk, keressük a szavakat egymásnak mondani, mert kerülni szeretnénk a szép, a temetésre nem illő kifejezését egymás előtt, de aztán mégiscsak kibuggyan más szinonimában. Mert hát méltóságos volt, emberérték-méltóságú ez a búcsúzatás. S ha ilyenre sikeredik e földi út vége, hát visszakap valamit a távozó is, meg ki még utána a sárgolyón maradt, az ember önön méltóságának reményét, s ez nagy érték ma már. Mert nem a jajveszékelés, a kifacsart sikoly és robbanó indult, látványos megnyilvánulásai az ember, hisz az csak sérült formája már, hanem a méltóságban rejtett szeretet, amely megőriz, jobban, mint a cd, vagy a barázdába mart hangok csíkjai. / Benkovits György /